Nincsen köztes fogadtatás, már a kedvesség miatt akaratodon kívül egy szélsőséges-spirálba kerülsz bele. Mégha nem is vágynál rá, egyből ott találod magad, és olyan szinten a részedé válik, hogy megszokod, beleszoksz: automatikus lesz, hogy szélsőséges vagy, akár még kívülálló is, aki másképpen rakodott össze, mint ami talán az átlag normalitás (lenne). Mint mindennek, ennek is vannak fokozatai: mivel a társadalom nagyobb részében a szélsőséges kifejezés inkább negatívtöltetű, mint pozitív, így a szégyennel is elég hamar megismerkedsz. Pedig valójában ilyenkor mi az, amit szégyellünk? Saját magunkat? Azt, ahogyan a világot látjuk, ahogy másokhoz és a dolgokhoz hozzáállunk, vagyis egyszóval azt, ahogyan élünk? De ha elszégyelljük magunkat azért, mert mondjuk szerintünk nem illünk be a társadalmi normálba, akkor miért várjuk el önmagunktól is, hogy merjük önmagunkat adni minden szituációban? Miért erősebb az öntudatra ébredésünk vágya, amikor a megfelelési kényszer (akár tudat alatt, akár tudatosan) éppen az aktuális jelenünk része? S ha a félelem egyenlő a vággyal, akkor a vágytól miért nem rettegünk? Mi alapján döntjük el, hogy mi az, amit éppen eltaszítunk, hárítunk, távolságot tartunk tőle és mi az, amihez közelítünk, amit magunkhoz ölelünk és amit sosem engedünk el? Mi alapján rangsoroljuk magunkban a dolgokat? Tényleg pusztán minden egy orbitális transzgenerációs trauma, és attól függ a megszokásunk, a normalitásunk, hogy mit kaptunk a családtól, hogy mibe születtünk bele, hogy mi vett körbe minket, vagy a személyiségünk kialakulásához több kell, mint a külső körülmények? 

Hol kezdődik a határ az önmeghatározás és az önmeghatározás között? Mi az, amit a családunktól "kaptunk", ami valóban traumának számít, és mi az, ami a történések, a csalódások, a világ- illetve az emberi kapcsolatok folyamán alakul ki bennünk? Mi számít védekezési mechanizmusnak? Ha hasonlatban kéne bemutatni, akkor a védelmi mechanizmus olyan lenne, mint egy átláthatatlan függöny, ami mögött még reluxa is van, hogy még egy kis résnyi lehetőség se legyen a bejönni akaró fénynek. Mert, amikor tudat alatt is véded saját magadat, akkor ténylegesen nem akarsz világosságot látni, azt sem tudod elviselni, ha szemedbe süt a nap, s mégis, amikor megtörténik, mert 40 fok van és nyár, akkor azt érzed, mintha kiégetnék a retinádat: takarod el a szemeidet, felveszel egy sötét napszemüveget, gyorsan elsietsz az árnyékba, keresel bármit, csak a fény előtt ne legyél. A védekezési mechanizmus felhúzása is ilyen: tudat alatt elmenekülni a fény elől, az emberek elől, bebújni az árnyékba, miközben talán a legjobban ekkor vágyunk arra, hogy meglássanak minket. A védekezési mechanizmus ellentétes hadművelet saját magunk ellen. Hogy mit értek ez alatt? Talán azt, hogy egyszerre érzed a legszabadabbnak és a legtávolibbnak önmagadat: mintha a legnyíltabb lennél a külvilág felé, mész, csinálod, nevetsz, barátkozol, a legmélyebbre mész, és mégis van benned egy stoptábla, ami saját magát fékezi le öntudatodon kívül. Mintha a védekezés azt jelentené a számodra, hogy komfortzónán kívül rohanj széllel szemben. 

1. Amíg fent van a védekezés-függöny az ablakodon, addig vajon képes vagy valóban elköteleződni? 

2. Amíg véd valami belülről, addig vajon nem csak az elhagyástól való félelmet akarod megcáfolni? 

Hiszen a védekezés gyengeségre vall, halljuk mindenhonnan. Ha túlságosan megéled az érzelmeket, bonyolult vagy és nehéz és problémás mások szemében, s ki akar önszántából is problémás lenni? Arra nevelnek minket, hogy ne legyünk sérülékenyek, mert ha azokká válunk, akkor kívülállók leszünk, akit senki nem tud szeretni. Majd idővel, s pár kapcsolaton túl ráébredünk (jobb esetben), hogy az őszinteség mellett a sérülékenységünk megmutatása a legfőbb kulcs egy valódi kapcsolódáshoz. Ezt például elég erős traumaként lehetne nevezni: attól való félelmünkben, hogy elhagynak (hiszen már megtörtént egyszer), mi hagyjuk el a másikat - pedig lehet, hogy a másik le se akart lépni, egyszerűen csak túlijesztő volt számunkra az éppen aktuális biztonságnak tűnő jóság. Tudjátok az, amikor olyan hihetetlen, hogy minden simának, egyszerűnek tűnik, és egyszerűen azt érezzük, hogy megérdemeljük a boldogságot? 

3. El tudod hinni, amikor boldognak érzed magad? Mit jelent számodra: boldognak lenni? 

4. Szégyen nélkül képes vagy kimondani azt, hogy éppen boldog vagy? 

A boldogságunk el nem hivősége egyfajta önszabotázs is az élettel, a való életünkkel szemben, illetve a puszta lényünk el nem fogadása. Ez is valamilyen szinten a védekezési mechanizmus magasiskolája: védjük magunkat az őszinte bizalomtól, mert senki nem tanította meg nekünk, hogy mi valójában a boldogság jelentése. Inkább azt vésték belénk, hogy minden másodpercben zűr és káosz van, s csak akkor vagyunk szerethetőek, ha leteszünk valamit az asztalra, ha sosem állunk meg, ha mindig csak és kizárólag a maximumot hozzuk. Ismerős? A szerethetőségünk a tetteinket, a teljesítményünkön múlik. Az is ismerős, hogy nem tudsz hirtelen mit kezdeni olykor azzal az érzéssel, amikor most úgy csak jó? Amikor nem történik valójában semmi, és mégis minden rendben van: te pedig gyanakodva nézel egy idő után, és azt várod, hogy mikor és hol és ki fogja elrontani ezt a rendbent. S miközben v
árakozó üzemmódban vagy, valójában az örömöt sem tudod megélni. 

Hogyan várhatnánk el, hogy másoknak örömet adjunk, hogy mások jól érezzék magunkat mellettünk, ha mi magunk védekezünk (tudat alatt) a boldogság ellen?