Lehet tudni, mikor jött el az igazi? És honnan lehet tudni? Az az igazi, aki mellett nyugodt az ember, vagy a nyugalom éppen azt jelenti, hogy nincs tűzijáték? A tétovázás azt jelzi, hogy nem az igazi jött el, vagy csak azt, hogy még nem állunk készen? Szerelmi ügyekben honnan lehet tudni, mikor jött el az, akivel egymásnak rendeltek minket Odafent? 

Kapcsolatok jönnek és mennek, s valamilyen szinten mindegyikre azt hisszük, hogy Az Igazi, ami örökre velünk marad. Nagy általánosságban hosszútávra tervezünk, vagy egyáltalán nem gondolunk erre, csak belesodródunk, élvezzük, és eszünkbe se jut, hogy véget érhet. Miért is gondolnánk erre? Miért lennénk ennyire pesszimisták saját magunkkal szemben? Persze, nem mintha nem történne meg, hogy olykor-olykor hajlamosak vagyunk túl negatívak lenni, ráadásul az önszabotázs is nagyon működik. Nem hiába mondjuk azt, hogy legjobban önmagunkat tudjuk meggátolni a tetteinkben. Főleg akkor, amikor valójában már nehezebben nyitjuk meg a szívünket ahhoz, hogy ténylegesen közel engedjünk valakit, hiszen akaratlanul, tudat alatt, nem kész akarva is bejönnek csalódások az életünkbe, amivel így vagy úgy, de beleívódnak az ereinkbe, a vérünkbe... aztán a személyiségünkbe is. A folyamatos tapasztalatok és impulzusok kapcsán pedig lassan érettebbé válunk: de az érettség zárkózottságot is magába foglalja? Idővel nem elég a belső megérzés, küzdeni is kell annak, aki az életünk részéve szeretne válni? Ami olykor könnyed volt, magától értetődő, az idővel miért válik nehézkessé? Miért nem tud az egyszerű na gyere örökre, örök maradni? "Gyere az életembe, legyünk együtt, szarjunk bele minden másba?" 

Talán nem minden választásunkba kell utólag belegondolni. A sémákba, hogy vajon mi bennük a közös: a kor, a kinézet, az alaptulajdonságok, a világhoz és a kapcsolatokhoz való hozzáállásuk. A lelkük. Mert bárkire is gondolok vissza, mindegyiknek egytől-egyig csodálatos volt/van a lelke. Az vajon mit árul el az emberről, ha valójában a másik lelkébe szeret bele - első másodpercektől kezdve - olyan szinten, hogy minden más megszűnik körülötte? A külvilág is. Igen tudom, hogy alapnak kéne lennie, hogy a belső világba, a személyiségünkbe szeretünk bele, mert akkor lesz tartós valami, ha ezekre a dolgokra figyelünk, de valljuk be, piszkosul nehéz, illetve többnyire hajlamosak is vagyunk mi emberek arra, hogy a felszín automatikusan belénk karoljon, mi pedig benne ragadjunk. Vajon mennyire tanulható a felszínesség elengedése, és valaha igazán háttérbe lehet szorítani? Főleg, ha az a világ, amiben élünk, az egyre felszínesebbé, zárkózottabbá, önzővé, szorongóbbá válik. 

Lehet úgy Igazi valaki, ha közben az időzítés nem jó, vagy az Igazinál minden egyből klappol? Ha valakit nekünk szántak, minket meg neki, akkor magától értetődő lesz az egész kapcsolódás már az első találkozásnál is? Vagy honnan tudjuk, kivel illünk valójában össze, és kit szánt Isten csak átutazónak? S mi van akkor, ha egy vendégszereplőhöz jobban kötődni kezdünk, mint ahhoz, akit ténylegesen nekünk szántak? Felülírhatjuk ilyen tekintetben a sorsot, vagy ha le is térünk az útról, előbb vagy utóbb visszafognak rángatni minket a megfelelő irányba? Mi van akkor, ha a nagy szerelem meséje csak kamu és nem létezik? Mi van akkor, ha igazából senkinek sincsen megírva előre a Nagy Ő, vagy legalábbis, ha nem mindenkinek jár? Az is benne van a pakliban, ha megtaláltuk már az Igazit, de a félelmeink miatt elengedtük őt? Mert halljuk a kliséket arról (is) ugye, hogy akinek igazán az életedben kell lennie, az nem fog elhagyni téged, illetve aki igazán szeret, az bármit csinálsz, akkor is szeretni fog. De vajon tényleg? Attól még szerethetitek egymást, hogy már nem vagytok egymás életében, mivel egyszerűen túl nehézzé vált a közös utatok s mindenkinek jobb a különlét? 

De honnan tudjuk, hogy tényleg jobb, ha véget ér egy kapcsolat? Honnan lehet tudni, hogy a kilépés nem csak menekülés? Például az, hogy kapcsolatból-kapcsolatba lépegetünk át már-már tudatosan és élvezetesen is, mert miért ne, ha szerelembe esünk, az is általánosan egyfajta menekülés: saját magunk elől. Annyira megszoktuk a társaságot körülöttünk, hogy egy másodpercet sem tudunk önmagunk társaságában lenni, talán még a tükörbe nézés is ijesztő, ha nem felszínesen történik. Az ilyen menekülés nem elkerülés, hanem inkább lappangó szorongás a sérülékenység megélése felé: majd megnyílunk olyannak, akivel szemben nem kell gondolkodnunk, hogy most megnyílhatunk-e neki, de hogyan érnénk el ezt a belső állapotot, ha önmagunkat sem ismerjük? Az intuíció nem jön azonnal, nem állandó tartozékunk, nem létezik önreflexió és önelfogadás nélkül: nem tudsz úgy hinni benne, illetve hallgatni rá, hogy közben önmagadat minden percben megkérdőjelezed, mert nem bízol saját magadban. Miért nem? Hova tűnt az a bizalom, amit magad felé éreztél gyerekkorodban? (jobb esetben) Hol az a felhőtlen boldogságú szabadság érzet, aminek benned kéne lakoznia ahhoz, hogy valóban megfelelően tudj élni? Akkor tud bemászni hozzád a menekülés, amikor elvesztetted (egy kicsit vagy nagyon/tudatosan vagy nem tudatosan) az önhitedet. 

Ha ebből indulunk ki, akkor az Igazit, akit neked szántak vagy téged szántak neki, képtelenség valójában elveszíteni: olyanná válik, mint egy boomeráng, csak más-más személyiségbe bújtatva, és a gyógyulásod pillanatában úgy fog megjelenni, mint a hiányzó puzzledarabod. Hisz nem az lesz az Igazi szeretet, aki akkor jön és marad örökre, amikor teljesen békében vagy önmagaddal? Egy viharos kapcsolat sem lehet a káoszban örök boldogság. 

1. Menekültél már azért tudat alatt valamilyen helyzetből, hogy magadat véd? A te védekezési mechanizmusod mikor jelenik meg automatikusan? 
2. Érezted már azt, hogy hiába szeretsz valakit, a félelem és szorongás erősebb benned, s muszáj eltűnőd az adott szituációból olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz? 
3. Mit érzel belül önmagadban, mi az első gondolatod, amikor ráébredsz, hogy jelenleg egy menekülőúton vagy? 
4. Ki számodra az, aki mindent visz, és mi az, ami a legjobban meggátol abban, hogy el is hidd neki, hogy képes maradni is? 

De vajon mi köze az Igazinak az önhitünkhöz? Egyáltalán mi köze magunknak másokhoz? Eszembe jutott most egy hasonlat erre: a hullámzás sem tud megjelenni a tengerben, ha nincsen benne víz. 

Ízlelgesd kicsit.