A jó kompromisszum az, ha közben lemondunk kicsit saját magunkról, a saját elvárásainkból a közös harmónia érdekében?
Mi számít valójában kompromisszumnak, és mikor válik tarthatatlanná olyan szinten, hogy megszűnünk általa önmagunk lenni? Milyen mértékben áldozhatjuk fel magunkat - és egyáltalán fel kell-e áldozni önmagunkat a kapcsolatunk oltárán? A kompromisszumkötés azt eredményezi, hogy mindkét fél boldogságban fürdik: de tényleg létezik olyan opció, ami mindkét félnek egyformán tökéletes? Hogyan lehet megfelelően mindkét fél érdekeit, vágyait, jó közérzetét teljesíteni? Mi bennünk ez az általános késztetés, hogy azt hisszük, a jó kompromisszum az, ha közben lemondunk kicsit saját magunkról, a saját elvárásainkból a másik, vagyis a közös harmónia érdekében? Mióta van egyensúly a békesség és az önfeladás között? Mióta egészséges önmagunkat háttérbe szorítani akkor, amikor máskülönben elveszítenénk a másikat? Inkább meghasonlunk, csak legyen párunk? Mi ennek az értelme?
Bár ez is kétélű fegyver: vannak, akik azt mondják, hogy a szeretet és az önzetlenség legfőbb kifejezőeszköze a kompromisszumképesség, s aki erre képtelen, az nem is szeretett igazán még senkit sem. De egyrészt honnan vesszük a bátorságot ahhoz, hogy megkérdőjelezzük mások szeretési kvalitását, másrészt pedig miért könnyebb másokról ítéletet mondani, mint felelősséget vállalni és bevallani, hogy igen, mi nem tudunk valamit?
Ahány ember, annyi szeretet kimutatás. Ahány ember, annyi kapcsolódás: csak mi tudhatjuk - jobb esetben -, hogy számunkra épp mi a legjobb. De ha a szeretet egyik legfőbb kifejezőeszköze a kompromisszumkézség, akkor mi van, ha olyan személlyel próbálunk közös nevezőre jutni, akit egy kicsit sem kedvelünk? Ilyen esetekben nincs baj a negatív-, illetve semleges érzelmeinkkel, és teljesen normálisnak minősülnek a racionális döntéseink? Mégis akkor szólunk már-már magunkra, hogy na, kompromisszumot kell kötni, amikor olyan személlyel álunk szemben, akit szeretünk: mintha erőszakkal kéne rávennünk magunkat arra, hogy jól viselkedjünk és ne az automatikus önzőség érvényesüljön. Miért nehezebb egyensúlyt tartani azokkal, akik felé érzelmeket táplálunk? Talán nem hiába van az a mondásnak nevezett valami, amire időközönként rájövünk, hogy az üresség felszabadít, a szeretet pedig befeszít. Az előbbi nem akar semmit, stagnál, élni próbál, a szeretet tudat alatt is elvárásokat állít, illetve állítunk, mert hajlamosak vagyunk önmagunk berögződését élni ahelyett, hogy azt látnánk, ami a szemünk előtt van.
Hogy:
- Aki szeret minket, annak biztos, hogy magasak felénk az elvárásai, és ha nem felelünk meg ezeknek, akkor el fog hagyni minket.
A valódi szeretet az a híd az önelfogadás és mások elfogadása között. Szeretjük, mert olyan amilyen, és szeretnek minket, mert mi is olyanok vagyunk, amilyenek. Változások nélkül, az alaptulajdonságainkkal vonzzuk egymást. Jobb esetben. De ha olyan elvárásoknak akarunk megfelelni, amik többnyire csak a saját fejünkben élnek és nem kérdezzük meg a másik felet, hogy ezek az ő elvárásai felénk vagy csak a sajátunk, akkor miért csodálkozunk, ha a szeretet fáj? A szeretet fáj, ha nincs önazonosság, tisztelet, kommunikáció, s ha azért aggódunk, mi lesz, ha a másik olyan dolgot tud meg, amit nem szeret, de mi mégis megcsináltunk.
- Ha szeretünk, mindent meg kell adni a másiknak, hogy boldog legyen. Akkor is, ha mi másképpen cselekednénk, de ez a kompromisszum, nem? A szeretet mások boldogságáról szól, hogy boldoggá tesszük.
Is. A szeretet kölcsönös körforgás: arról szól, hogy mások boldogok és elégedettek legyenek mellettünk, azt érezve, hogy biztonságban vannak, viszont ez oda-vissza működik. Nekünk is ezt kell éreznünk a másik mellett: hogy bármit tehetünk, elfogadnak minket. Nem ítélkeznek, nem ítélkezünk. De ezek mellett (igen!) az is fontos, hogy önmagunkban hányadán állunk saját magunkkal, ha az önszeretetről van szó. Nem tudsz szeretet közvetíteni, ha önmagadban kérdőjelek vannak a helyén/mellette.
- A szeretet önzetlen.
Is. Azonban itt is az a kérdés, hogy milyen áron? Önzetlen maradhat úgy, ha közben önmagadat veszted el? Önzetlen maradhat úgy, ha teljesen aláveted magad a másiknak, te pedig lassan elfogysz benne?
- Csak akkor szeretnek minket, ha tökéletesek vagyunk s mindig-mindig a maximális énünket mutatjuk.
Ez nem lehet, hogy csak a te saját kritikád önmagaddal szemben? Hogy csak akkor tudod elfogadni magad, csak akkor tudod az értéked, ha sosem hibázol? A szüleid, a családod, a közvetlen környezeted felől nem az jött le benned, hogy csak akkor vagy valaki, ha 200%-kal teljesíted a napokat még akkor is, ha beledöglesz?