Vajon mi történik, mikor a lélek eléri a saját személyes limitét?
Vajon mennyit bír a lélek, miközben már csak azt vesszük észre, hogy nem érzünk semmit a döntéseink előtt? Mondanunk kéne valamit, meghozni a fontosabb ítéleteket, de képtelenségnek tűnik, mert azt sem tudnánk megmondani, hogy mi a jó és a mi rossz: az intuíció pihen, mi pedig kortyoljuk veszetten a kávénkat friss levegőért imádkozva, miközben felszállunk az új metróra. Vajon mikor vált minden érzéketlenné bennünk annyira, hogy túlélő üzemmódba fektessük észrevétlenül saját magunkat? Pedig a színek nem koptak ki a világunkból, és nem lett semmi fakóbb sőt, talán még élénkebb és élesebb az egész, ami körbevesz minket: rügyeznek és zöldellnek a fák, kapcsolódunk ugyanúgy az emberekhez, mosolygunk is, táncol a világ, jó ...