Mi történne, ha beleszeretnél valakibe anélkül, hogy tudnád, hány éves? A Netflix új realityje pontosan erre a kérdésre épít. A Kortalan randikban egyetlen egy tabutéma van csak: az életkor. Egészen addig, amíg el nem viszed az Ígéretszobába.

Ott történik meg az első komoly döntés: kimondjátok, hogy egymást választjátok, és szeretnétek kipróbálni a kapcsolatot a való életben is. Csak ezután derül ki az igazság. Ekkor vallják meg egymásnak azt, amit addig titkoltak: az életkorukat. Innen kezdődik az igazi próba.

A következő lépés az összeköltözés, majd az ezzel járó minden külső tényező, ami remek kis akadálypályát épít a pár elé, hogy ezen döcögjenek végig a házasság felé. Mennyire erős a fellángolt szerelem ...

Vajon mennyit bír a lélek, miközben már csak azt vesszük észre, hogy nem érzünk semmit a döntéseink előtt? Mondanunk kéne valamit, meghozni a fontosabb ítéleteket, de képtelenségnek tűnik, mert azt sem tudnánk megmondani, hogy mi a jó és a mi rossz: az intuíció pihen, mi pedig kortyoljuk veszetten a kávénkat friss levegőért imádkozva, miközben felszállunk az új metróra. Vajon mikor vált minden érzéketlenné bennünk annyira, hogy túlélő üzemmódba fektessük észrevétlenül saját magunkat? Pedig a színek nem koptak ki a világunkból, és nem lett semmi fakóbb sőt, talán még élénkebb és élesebb az egész, ami körbevesz minket: rügyeznek és zöldellnek a fák, kapcsolódunk ugyanúgy az emberekhez, mosolygunk is, táncol a világ, jó ...

Mi számít valójában kompromisszumnak, és mikor válik tarthatatlanná olyan szinten, hogy megszűnünk általa önmagunk lenni? Milyen mértékben áldozhatjuk fel magunkat - és egyáltalán fel kell-e áldozni önmagunkat a kapcsolatunk oltárán? A kompromisszumkötés azt eredményezi, hogy mindkét fél boldogságban fürdik: de tényleg létezik olyan opció, ami mindkét félnek egyformán tökéletes?  Hogyan lehet megfelelően mindkét fél érdekeit, vágyait, jó közérzetét teljesíteni? Mi bennünk ez az általános késztetés, hogy azt hisszük, a jó kompromisszum az, ha közben lemondunk kicsit saját magunkról, a saját elvárásainkból a másik, vagyis a közös harmónia érdekében?  Mióta van egyensúly a békesség és az önfeladás között? Mióta ...

Amit mások úgy értelmeznek velünk kapcsolatban, hogy változás, az általában valójában a gyógyulás kezdete vagy már a központja. Olyan dolgokat és stigmákat görgetünk fel tudat alatt is, amiről azt se tudtuk addig, hogy léteztek, illetve hogy mennyire magától értetődő volt a számunkra. Hányszor volt olyan, hogy mások mesélték a saját problémáikat, amiktől rosszul érezték magukat, mi pedig teljesen azonosulni tudtunk vele, mégis megdöbbentünk, hiszen nekünk ez teljesen normálisnak tűnt? Vagy amikor jókedvűen mesélsz az egyik kapcsolatodról, a többiek pedig nézned rád, hogy biztos, hogy jó-e ez neked? Tényleg boldog vagy, tényleg biztonságban vagy? Te pedig nem érted, hogy miért gondolják úgy, hogy a kapcsolatod negatív rád ...